Brassói medvészet

Mindenki izgatottan várta a péntek reggelt. Hiszen ez az a nap volt, amikor vonatra ültünk, hogy a volt ifisünket, Orbán Miklóst, az itteni brassói segédlelkészt meglátogassuk. A jegyeket már az előző nap megvettük, tehát csak egy feladat maradt: az indulás!
Kora délelőttre szólt a jegyünk, így a csapat elindult az állomásra, ki busszal, ki gyalog. A vonat szokás szerint késett, de minket ez nem igazán érdekelt, hiszen tudtuk, hogy valamikor befut, ha befut. Nemsokára megérkezett és mindenki az első osztályra akart felülni, míg Isti észbe nem kapott, hogy “gyerekek, a másodosztály arrébb van!” Így tehát, mi is valahogy felkerültünk a vonatra és elfoglalhattuk helyünket. Végre elindultunk!
Az utazás alatt rengeteget poénkodtunk és nevettünk. Erika, Bubi, Tekla és Boti keményen “fácánoztak”a fülkében. Ez idő alatt Isti olvasott, Piki, Tünde, Mesi, Eszti és jómagam egy másik fülkében beszélgettünk.
Minden esetre azt mindenki észrevette, hogy szigorúan ellenőrizték a jegyeket. Főleg a Bubiét, hiszen az ellenőrzőjében egy rajzolt arc volt a fénykép helyett. Olyan is volt akinek kilyukasztották a menet-jövet jegyét is, pl Pikinek és Teklának, aki kijelentette az ellenőrnek, hogy “m-ati gaurit de doua ori!”. Hat óra utazás után megérkeztünk Mikihez aki már várt ránk az állomás bejáratánál.
Ez idő alatt a kis pandaautó is megérkezett Brassóba Mesivel és Vitussal. Ők hozták el a vasárnapi színdarabunkhoz szükséges kellékeket és a csomagjainkat. Kivéve a Tekláét ami csak holnap érkezik.
Miki es barátai vacsorával és meleg teával fogadtak minket a templomnál. Miután Mesi és a fiúk elmosogattak, újra felelevenítettük a régi idők emlékeit. A pihenés és a jókedv után elsétáltunk Mikihez, aki saját segédlelkészi lakásán fogadott bennünket. Itt találkoztunk a volt Alsóvárosi segédlelkészünkkel, Simon Istvánnal.
Igazán jó volt újra együttlátni a hajdani csapat részeit, hiszen mindenkinek rengeteg mesélnivalója volt. Miki a medvékről, István a hűtőszekrényéről, mi pedig szokás szerint még mindig a biciklitáborról beszéltünk. Meglepődve figyeltük Istvánt, hogy mennyire lazán és feloldódva számolt be az itteni élményeiről. Rengeteget nevettünk miközben szokásos sportunkat űztük: a szotyizást.
Éjfél előtt úgy döntöttünk, hogy csocsózni megyünk egy helyi klubba, de sajnos szomorúan tapasztaltuk, hogy minden hely telve volt. Ezért sétálni indultunk, viszont az eső elől menekülve beültünk teázni. Fáradtan és cammogva érkeztünk meg szálláshelyünkre, a parókiára. Itt már mindenkit a saját meleg ágya várt.

Orsi