Péntek. Ötödik nap.

Különleges vonzerővel bír a mai napi történet nemcsak a gyerekek, de az "idősebbek" számára is. A sztori-váz elég egyszerű: a gazdag, fukar ember a pokolba kerül, a szegény, kiszolgáltatott beteg pedig a mennyországba, egyenesen Ábrahám karjaiba. Bár kátéból megtanultuk, hogy a mennyország és pokol, a végső jólét és a végső szenvedés között nincs kapcsolat, most mégis azt kell elmesélni, hogy a gazdag fájdalomtól kínzottan kiált föl Lázárhoz a mennyországba, s megpróbál alkut kötni az isteni erőkkel, hogy ha magát nem is, de gyermekeit megmenthesse az örök szenvedéstől. Eleinte azt gondoltam, hogy a rémmese meg fogja ijeszteni a kicsinyeket (főleg a mi ovisainkat), de kiderült, hogy kőkemény nézeteket vallanak a kérdésről, és hogy inkább nekem kéne tőlük tanulnom. Jól tudta ezt Krisztus is, amikor összeszidta a "morc apót", aki hitetlenül seperte félre a mester köré gyűlt gyermeksereget. Ott volt az első gyereknap, mely egyszerre szólt a felnőtteknek is, hogy ne legyenek már olyan nagyosak, mert a mennyország kapuja a gyerekekre van ám szabva.

Az ovisoknál többen vezényelünk: ma én vagyok a mesemondó, de itt van Orsi meg Réka, Piki és persze Konrád, aki a vallásoktatók legfiatalabb jobbkeze, s akiért sokat kell harcoljunk, mert mindegyre ellopják. Ma például a középső csoport vezérei kérték kölcsön. Mint kiderült, fergeteges akadályversenyt készítettek elő a csöppségeknek (Bubi és Csengz érdeme elsősorban), ahova mindenkit befogtak, olyannyira, hogy Erika is segítő nélkül maradt. Sebaj, túléltük, s értesüléseink szerint a harcos csoport is, akik tűzön-vízen mentek keresztül (pl. korkodusokat mentettek meg szájukkal a fulladástól), s tértek vissza szerencsés-budipapírosan a múmia-halálból. Az elfáradt hadsereg aztán csendben szunyókált a templomban, kivéve persze a fáradhatatlanokat.

Ma mi is (az ovisok) útnak indultunk, hogy ételt-italt szerezzünk a megfáradt Lázároknak. A legkisebbek egyaránt remekeltek a papírvágásban, hajtogatásban, színezésben, az aranymondást már egyenként is el tudják mondani, s azt hiszem, hogy nem kell szégyenkeznünk a vokál-szekcióval sem: Réka jó zenetanárnéni, s bár kis koruk ellenére rengeteg szöveget kell betanulniuk, ügyesen helyt állnak az ovisok az éneklésben. Alkalmunk volt azt is kideríteni, hogy a nagyobbak mennyire alaposan tanulták meg a Tégy Uram engem áldássá-t: könyörtelenül megállítottuk őket (éppen labdajátékot űzni indultak a spotpálya felé), s elénekeltettük velük a bizonyost. Én pengettem hozzá a gitárt, Orsi dobolt (meg is fájdult tőle a beteg ujja), Erika csoportja énekelt. Szép volt, továbbmehettek.

A kiértékelőn tudtuk aztán meg, hogy mi történt a különböző csoportfoglalkozásokon. Emő kemény feladatot adott az elemiseknek: kis csoportokra osztva kellett megbeszélnük a történetet, ami nagy kihívás volt, hiszen ilyenkor könnyen másra terelődik a szó, s ez nemcsak a kisiskolásokról, hanem szinte mindenik generációról elmondható. Anya (Kati néni) mondta, hogy ez elég új volt a csoport számára, de ugyanakkor azt is megtudtuk, hogy a kezdeti nehézségek legyűrése után jó beszélgetés született. Ami a nagyokat illeti, róluk már tudjuk, hogy nagyon ügyesek, okosak, s érzékeny lelkek. A csoport anyái, Erika és Eszter elmesélték, hogy ma a történeten kívül a teát várva arról is beszéltek, hogy ki térne vissza vasárnaponként vallásórára, illetve hogy hogy is van azzal a konfirmációval. A válaszokból ítélve a legnagyobbak mindannyian nagyon szerették itt.

Együtt drukkolunk, hogy a feltételes "jönnék még"-ből kijelentő móduszú "itt vagyok" legyen. Hiszen a Gyerekhét elsősorban a gyülekezet és a mi erőpróbánk: attól függően hogy mennyire nézünk ki jól, mennyire tetszünk a kicsiknek és szüleiknek, fognak visszajönni vagy nem-jönni. A munka gyümölcse pedig végső soron az a gyermekcsoport, aki évközben és vasárnaponként is minket választ. Pozitív visszajelzésnek tekinthetjük már most is a sok-sok támogatást: finom sütiket, gyümölcsöt, italokat, amelyekkel az anyukák-apukák, gyülekezeti angyalok hozzájárultak "nagy vacsoránkhoz".

Még 200 méter van hátra: fáradtan-boldogan nézünk elébe.

Panna