Éjjeli bringázás

Van, ami jobb, mint a csoki, vagy éppenséggel az éhség. Legalábbis néha nagyon jól esik egyet-egyet túrázni, főleg éjjel. Kell hozzá lámpa, és egy kis elhatározás, hogy az ember egy ilyen éjszakai bringázásnak nekivágjon, de garantált élmény. Kedd este úgy gondoltuk, hogy nekivágunk egy ilyen útnak. Eredetileg nem csak ketten akartuk elindulni, de Csuri és Isti lemondta, Botit pedig nem tudtuk utolérni. Bubi és én (Gábor) nekivágtunk a kajántói útnak - ezt már ismertük valamennyire, és eléggé nyugodt tempóban haladtunk, hol pislákoló lámpafényben, hol teljes sötétségben. Két hét pihenés után végre újból ugyanazt éreztük, mint amit a biciklitúrán. Ugyanazok az izommozgások, ugyanaz a feeling, amikor a szelet kettéhasítva vágtattunk az országúton.

Nem álltunk meg a faluban, hanem kitekertünk a tóig. Persze világítás sehol, csak egy-egy elhaladó kocsi világította be a terepet. Először fura hangokra lettünk figyelmesek. Előjött egy kicsit a murok-szindróma, de maradtunk. Még egy ideig hallgattuk a régi Ericsonok hangjára hasonlító pittyegéseket, de végül beletörődtünk. A biciklik ott voltak, hogy veszély esetén rohanhassunk, ahogy csak bírunk. a terepet hiába is világítottuk be a lápáinkkal, mert a természet zöldjén, és a kanyarban levő útjelző táblán kívül semmit sem láttunk. Végül a saját lámpáinkat is kikapcsoltuk és néztük a csillagos eget. Bubi látott két hullócsillagot, én meg a Tejutat figyeltem, és gyönyörködtem benne, mint Bubi a hullócsillagokban. Az a baj, hogy azt, amit ott átéltünk leírni nem lehet, ezért kell velünk jönni legközelebb. Azért kicsit spooky volt.

Amikor már elkezdtünk fázni elindultunk visszafele. Mivel a fények visszafele is korlátozottak voltak, kicsit óvatosabban tekertünk, ami annyit jelent magyarul, hogy nagyrészt 40 km/h, 50 km/h-nél többel nem mertünk menni. Ahhoz képest, hogy majdnem fél 12 volt, elég nagy volt a forgalom is. Kicsit zavaró volt, hogy minden kocsi hosszúfénnyel jött szembe, egyszer majdnem az árokban landoltam emiatt, olyan vakító fénnyel látott el bennünket az egyik kocsi lámpája. Láttunk olyan Dacia-t, aminek hosszúfényben csak az egyik lámpája működött, rövidfényre átkapcsolva már mind a két lámpája ment. Lehet, hogy a hosszúfény úgy működött nála, hogy a másik lámpából teljesen átszívta a másikhoz a rövidfényt, és így legalább az egyik világított rendesen. A hazaérkezés után boldogan feküdtem az ágyamban, és újra végigfutott az agyamban a biciklitúra minden kicsit megerőltetőbb mozzanata, azaz minden élvezete. Reméljük legközelebb a fiúk nem mondanak le egy ekkora élményről.

Gábor