Út az Ígéret Földje felé - 8. napi beszámoló

Tegnap legkönnyebbnek ígérkező napunkra virradtunk, tudván, hogy buszokkal szállítanak minket át Csíkszeredából Székelykeresztúrra. Ez lehetett az oka annak, hogy az eddigiekhez képest rekord idő alatt zajlott a reggeli készülődés, csomagolás stb. Igaz, hogy az is sokat számított, hogy a lányok már előző este elkészítették a szendvicseket az útra. A buszos akcióval megspóroltunk 80 kilométert a napi adagból, így már mindössze 50 kilométer maradt hátra. 11 óra körül már javában fentük a fogunkat az immár törzshellyé vált keresztúri Bonfini Ristorante étlapjában feltüntetett ínyencségekre – pizzára, palacsintára. Egy jó nagy limonádézás után kényelmesen elfogyasztottuk a kaját, majd valamikor 2 óra körül elindultunk Szováta felé. Már az elején rájöttük, hogy közel sem lesz olyan könnyű az út, mint azt gondoltuk – mindenki rettentően fáradt és nyűgös volt, már csak nyolcan tekertünk a tizenegyből. Bubi már Keresztúron bejelentette a sajnálatos hírt, hogy családi okok miatt haza kell utazzon, és amúgy is nagyon ki volt fáradva. Gábornak sajnos továbbra sem javult a térde, így ő is autóban utazott, Erikával és Bubival együtt.

Az út maga sem volt éppen rózsás, eléggé hepehupás vidék volt, és sajnos egy idő után már az út minősége sem segített. Igazi türelem-játék volt egymással szemben, de mindenki jelesre telkjesített, még Vitus is az átlagnál megértőbb volt. Kihasználva a rossz és alig használt, Isten háta mögötti utakat, az amúgy jogsival nem rendelkező Vitus is beült a volán mögé, majd egy óvatlan pillantaban előre szólt Tóninak adóvevőn, hogy nézzen szét, nem-e lát valahol rendőrt, nehogy rosszkor rossz helyen haladjon el. Errefel Etédre érkezvén pont a rendőrség előtt érezte úgy, hogy ideje megállni...

Sok nyűg és idegesség után végre kiértünk a makfalvi letérőhöz, ahol még egy utolsót pihentünk a hátralévő 14 kilométer előtt, és azért imádkoztunk, hogy az időközben cseperegni kezdő eső elkerüljön minket. Úgy tűnt, hogy imádságunk meghallgattatott, így gyorsan útra is keltünk. A jó idő pontosan 2 percet tartott, amikor megláttunk magunk előtt egy hatalmas eső-függönyt. Menjünk? Ne menjünk? Hát belementünk. Már arra sem volt időnk, hogy előkapjuk az esőköpenyeket, mert pillanatok alatt a bugyink is vizes volt. Az amúgy is tetőfokára hágott idegességet ez már a végtelenségig feszítette, és amikor már szél is társult az eső mellé, úgy éreztük, soha nem ér véget ez az utolsó száz méter. Célba érve alig volt időnk megszabadulni a már mindenki által utált bicikliktől, Vitus máris osztotta a parancsot, hogy azonnal mindenki vedelje le magáról a csurom vizes ruhákat, és öltözzön szárazba. Hál’Istennek Mesi, Erika, Gábor és Bubi már rég megérkeztek, és kicsomagolt autóval, felhúzott sátrakkal és forró teával vártak minket. Lassan mindenki megnyugodott, tudván, hogy három napig pihenhetünk.

Hamarosan elbúcsúztunk Vituséktól, Gábortól és főleg Bubitól, aki minden valószínűség szerint már nem tér vissza, valamint Kicsi Farkastól is, aki arra az esetre kísérte őket Kolozsvárra, ha Mesi esetleg nem tudna visszajönni.

A macskák hiányában az egerek egyből megszállták a első sörkertet. Természetesen a cél az a bibliaóra szabadabb keretek közti megtartása volt... Azon kívül túl nagy pusztítást nem végeztünk, hisz mindenki teljesen ki volt merülve. Amilyen rekord idő alatt elkészültünk reggel, ugyanolyan rekord időben – 11 körül – nyugovóra is tértünk.

Zoli és András

Vizi biciklik az országúton – avagy az 1+1 Nagy Biciklitúra első napja

Mint az sok olvasó előtt ismeretes, ma, július 25-én útra keltünk. Ez a Kétágú ifi 1+1 (=2, néha talán több is) Nagy Biciklitúrájának első napja. Reggel 6 órakor nagy nehezen összegyűltünk, aztán adódott egy kisebb probléma is, ugyanis nem találtuk az egyik adóvevőt (szoktuk mi ezt walkie-talkienak is nevezni). Végül megkerült és elindultunk a szemerkélő esőben a váradi úton. Mire azonban Lónára értünk már jócskán csepergett, de közben reménykedtünk, hogy lesz még ennél jobb is. Aztán nem lett. Ugyanis amikor Tordaszentlászlóról elindultunk kemény rohamot indított ellenünk az égbolt, és nem kis bosszúságunkra néha a szemünkbe is csapta a szél a szemtelen esőcseppeket. 

Na de mi sem hagytuk magunkat, szembeszálltunk a szellővel és a nagy mennyiségben alázúduló esővel, és megmásztunk minden kis dombot, ami elénk állt. Bár a létai hegyen már mindenki csurom víz volt, mégsem mondunk le a túráról, hanem homlokegyenest szembementünk minden akadállyal. Végül körülbelül 3 órai esős tekerés után kivilágosodott az ég, elkezdett a felhőzet felszakadozni, és amikor Torockó előtt megálltunk pihenni már sütött a nap, és a szélben elkezdtünk száradni. Reméltük, hogy nem lesz hosszú folyamat, hiszen nem kellemes vizes nadrágban (még akkor sem, ha párnázott rövidnadrágról van szó) fészkelődni a bicikli nyergében. Annak ellenére, hogy az eső kellemesen frissítő hatású volt, nem kívánunk még egy ilyen napot (bár a meteorológusok szerint még lehet ilyen időben részünk a következő napokban). 

Mindenünk megszáradt csak a cipők nem, azokban ugyanis elég sokáig tocsogtunk. Közben felvetődött az az ötlet, hogy szálljunk meg Torockószentgyörgyön a régi református parókián, amit a borrévi ebédszünet alatt meg is szavaztunk. Azért döntöttünk emellett a variáns mellett, mert itt nem kell adott esetben esőben felhúzni a sátrakat, illetve meg tudjuk szárítani a vizes ruhákat, cipőket.

Volt néhány érdekes élményünk is, ugyanis miután az eső elkezdett lanyhulni, az aszfaltról meleg csapódott fel, ami igencsak kellemesen érintett mindnyájunkat, az eső ugyanis nem volt a legmelegebb. Borrév (Buru) után gyorsan kezdtünk hegyeken-dombokon mászkálni, ugyanis újból fekete felhőket láttunk, és nem szerettük volna, hogy utolérjenek bennünket, hát gyorsan kapaszkodtunk Torockó felé. Végül 3 óra körül meg is érkeztünk Torockószentgyörgyre, és meg is szálltuk a régi parókiát. Először mindenki levetette a pisszkos-sáros ruháit, majd hideg csapvíznél megmosakodtunk. 

Mivel az idő nem engedte meg sokat nem beszélgethettünk biciklizés közben, csak a néha-néha felcsendülő adóvevők jelentettek egy kis változatosságot, ekkor ugyanis nem a kocsi motorját és nem az eső monoton hangját hallgattuk. No de nem panaszkodni szeretnénk. Megérkeztünk az első megállónkhoz, ami végül 10 kilométerrel az eredetileg betervezett cél előtt találtatott meg, ami azt jelenti, hogy ma 65 kilométert tekerünk, ebből körülbelül 40-et esőben, ázva-fázva pedáloztunk. 

Jelentjük, hogy új sofőrünk, Farkas Attila nagyon jól viselkedik, Vitus mellett nagyon jó dolga van, Mesi pedig módfelett ügyesen kormányozza a mikrobuszt. Ugyancsak jelentjük, hogy baleset sem volt ma, leszámítva Tárkányi Istinek egy Flinstone-féle fékezését, amiben több szerve is fontos szerepet játszott. A lábai természetesen, no meg ami közötte van, de nem kellett felmosni az aszfaltról (ami a vizes körülmények között nem lett volna nehéz feladat), egy kisebb sebecske lett a lábán, de jól van. A sebecske vérecskével járt, de lehet, hogy ez a kis véráldozat kellett ahhoz, hogy kisüssön a nap, ugyanis, miután mindez megtörtént előbújt a Nap. 

Hamarosan vacsorázni fogunk (ma krumplit, valószínű a következő napokban sem lesz változatosabb az étrend), utána Farkas Isti (aki jelen sorok rovása közben egy matracon hever és a mai nap fáradalmait próbálja kipihenni) tart egy esti áhítatot. A téma egészen érdekes, ugyanis tudomány és vallás kapcsolatáról lesz szó. Mivel a kedves internet- és mobilszolgáltató által nyújtott mobil internet stickek nem működnek a megfelelő gyorsasággal (igazság szerint a kertben keressük a jelet, a fejünk fölött hordozzuk a laptopokat, hogy a legjobb helyet megkapjuk), csak szöveget tudunk ez alkalommal hazaküldeni, de reménységeink szerint holnap, Gyulafehérváron, már más lesz a helyzet.

Gábor