Út az Ígéret Földje felé - 8. napi beszámoló

Tegnap legkönnyebbnek ígérkező napunkra virradtunk, tudván, hogy buszokkal szállítanak minket át Csíkszeredából Székelykeresztúrra. Ez lehetett az oka annak, hogy az eddigiekhez képest rekord idő alatt zajlott a reggeli készülődés, csomagolás stb. Igaz, hogy az is sokat számított, hogy a lányok már előző este elkészítették a szendvicseket az útra. A buszos akcióval megspóroltunk 80 kilométert a napi adagból, így már mindössze 50 kilométer maradt hátra. 11 óra körül már javában fentük a fogunkat az immár törzshellyé vált keresztúri Bonfini Ristorante étlapjában feltüntetett ínyencségekre – pizzára, palacsintára. Egy jó nagy limonádézás után kényelmesen elfogyasztottuk a kaját, majd valamikor 2 óra körül elindultunk Szováta felé. Már az elején rájöttük, hogy közel sem lesz olyan könnyű az út, mint azt gondoltuk – mindenki rettentően fáradt és nyűgös volt, már csak nyolcan tekertünk a tizenegyből. Bubi már Keresztúron bejelentette a sajnálatos hírt, hogy családi okok miatt haza kell utazzon, és amúgy is nagyon ki volt fáradva. Gábornak sajnos továbbra sem javult a térde, így ő is autóban utazott, Erikával és Bubival együtt.

Az út maga sem volt éppen rózsás, eléggé hepehupás vidék volt, és sajnos egy idő után már az út minősége sem segített. Igazi türelem-játék volt egymással szemben, de mindenki jelesre telkjesített, még Vitus is az átlagnál megértőbb volt. Kihasználva a rossz és alig használt, Isten háta mögötti utakat, az amúgy jogsival nem rendelkező Vitus is beült a volán mögé, majd egy óvatlan pillantaban előre szólt Tóninak adóvevőn, hogy nézzen szét, nem-e lát valahol rendőrt, nehogy rosszkor rossz helyen haladjon el. Errefel Etédre érkezvén pont a rendőrség előtt érezte úgy, hogy ideje megállni...

Sok nyűg és idegesség után végre kiértünk a makfalvi letérőhöz, ahol még egy utolsót pihentünk a hátralévő 14 kilométer előtt, és azért imádkoztunk, hogy az időközben cseperegni kezdő eső elkerüljön minket. Úgy tűnt, hogy imádságunk meghallgattatott, így gyorsan útra is keltünk. A jó idő pontosan 2 percet tartott, amikor megláttunk magunk előtt egy hatalmas eső-függönyt. Menjünk? Ne menjünk? Hát belementünk. Már arra sem volt időnk, hogy előkapjuk az esőköpenyeket, mert pillanatok alatt a bugyink is vizes volt. Az amúgy is tetőfokára hágott idegességet ez már a végtelenségig feszítette, és amikor már szél is társult az eső mellé, úgy éreztük, soha nem ér véget ez az utolsó száz méter. Célba érve alig volt időnk megszabadulni a már mindenki által utált bicikliktől, Vitus máris osztotta a parancsot, hogy azonnal mindenki vedelje le magáról a csurom vizes ruhákat, és öltözzön szárazba. Hál’Istennek Mesi, Erika, Gábor és Bubi már rég megérkeztek, és kicsomagolt autóval, felhúzott sátrakkal és forró teával vártak minket. Lassan mindenki megnyugodott, tudván, hogy három napig pihenhetünk.

Hamarosan elbúcsúztunk Vituséktól, Gábortól és főleg Bubitól, aki minden valószínűség szerint már nem tér vissza, valamint Kicsi Farkastól is, aki arra az esetre kísérte őket Kolozsvárra, ha Mesi esetleg nem tudna visszajönni.

A macskák hiányában az egerek egyből megszállták a első sörkertet. Természetesen a cél az a bibliaóra szabadabb keretek közti megtartása volt... Azon kívül túl nagy pusztítást nem végeztünk, hisz mindenki teljesen ki volt merülve. Amilyen rekord idő alatt elkészültünk reggel, ugyanolyan rekord időben – 11 körül – nyugovóra is tértünk.

Zoli és András