Gyerekhét

Az idei gyerekhetet a Kétágúban augusztus 23-29, délután 3 és 6 óra között tartjuk.
Szeretettel várunk minden gyereket, hogy velünk együtt egy izgalmas utazáson vegyen részt.


az ifisek szólhatnak az ismerős gyerekeknek, a környékükön lakóknak. És persze gyertek segíteni, mert úgy lesz igazán érdekes. :)


puszi,

Erika

UPDATE: Úton-útfélen

Éppen a Mócsi hegy aljában állomásozunk. Nem volt egy egyszerű nap,
már csak azért sem, mert az utóbbi időben elég kis távokat tettünk
meg. Na meg aztán elég hegyes-völgyes ez a vidék. Az a jó, hogy már
csak egy darab hegyet kell megmásszunk (azaz azok, akik másznak,
számszerint heten). De nagyon jó motiváció az, hogy ígéretes lakoma
vár bennünket. Kb 10-12 kilométer van hátra. Na, de indulunk is
tovább, megvolt a kis pihenő, most pedig meg kell mászni a hegyet.

Gábor

Augusztus 4-5, Márkod meg Póka

Déli 12-kor hagytuk el a kedves üdülővárost, ahol 3 éjszakát töltöttünk, alig ettünk valamit és a lehető legtöbbet lustultunk, izé kikapcsolódtunk.

Nagyon hosszú távolságot kellett megtegyünk szerdán, 30 km-t. Óriási energia-befektetést volt, mivel a sok-sok kürtöskalács, fagylalt és lángos még mindig a gyomrunkban tanyázott.

4 előtt pár perccel találkoztuk a márkodi lelkipásztorral, Dávid Istvánnal aki  megmutatta nekünk a helyes utat (amely a faluba vezet). A bringások előrementek, Farkas Attilával az élen, így Vitus István a kormány mögé kellett üljön, de alig haladt pár száz métert a német gyártású autójával, mivelhogy egy adó-vevő azt súgta neki, hogy a rendőr bácsi a falu elején várja (civil ruhában). Szegény Attila vissza kellett térjen, mert Vitus minden áron le akart biciklizni a parókiáig.

Miközben rotyogott hátunk mögött a gulyás, egy örökzöld témáról beszélgettünk, a barátságról. Miután mindenki felfalta az adagját, a lehető leggyorsabban bevittük dolgainkat a házba, és 11 óra előtt mindenki húzta a csendest. 

Régi szokásunkhoz híven, 8 órakor keltünk, és olyan jó volt a csapatmunka hogy 12 óra előtt pár perccel sikerült elindulnunk.

Mivelhogy Márkod és Szovát között ~105 km van, amellett döntöttünk, hogy megállunk Faragó környékén, valami tavak mellett, és ott töltjük az éjszakát. De, miután letekertünk 35 km-t, Pókára érkezvén, Teklának eszébe jutott, hogy ez nem más, mint az a bizonyos falu, ahol a régi osztályfőnöknőjének, Bajor Katalinnak van egy háza. Tekla fogta a telefont, s rá 5 másodpercre villámszerűen terjedt a nagy hír a bringások között – „itt fogunk megszállni”.

Egy kedves házaspár fogadott, első perctől úgy éreztünk magunkat, mintha otthon lettünk volna. Zuhanyoztunk is, mivel a sok tekeréstől csak 3 méterre állhattunk egymástól. Nagyon kellemes volt 17 fokos vízzel zuhanyozni, főleg a fiúk élvezték. Zuhanyzás után a társaság nagy része, a változatosság kedvéért, elment fürödni a legközelebbi tóra. Erika, Eszter és Jómagam (T.Isti) a háznál maradtunk. Valaki fel kellett húzza a sátrakat (vagy legalább próbálkozzon). 

A sátorhúzásból nem lett sok, mert csak akkor kaptunk észbe, amikor pillanatok alatt megjelentek a vészterhes fekete esőfelhők. Végül sikerült egy sátornak a külső részét összeállítani. Eközben a fürdőzők ámulva nézték ugyanazokat a felhőket, amelyek a lassan ringatózó hullámokat mérgesen csapkodó és fenyegetőző tóvá alakították át néhány perc leforgása alatt. Andrást szinte elfújta egy szélroham, miközben igyekezett a mikrobusz oltalmat nyújtó belsejébe igyekezett. 7 órára a teljes csapat visszaérkezett, ekkora már a gyorsan jövő eső gyorsan tovább is állt. 

Ekkorra már megérett az idő arra, hogy felhúzzunk 3 sátrat. Sátorhúzás után körbeültük az asztalt és jólesően kanalaztuk a meleg levest, majd bevágtuk a nagy adag krumplit is, ami, a lányok és Isti munkájának köszönhetően nagyon finom lett.

Vacsora után tartottunk egy áhítatot, amelyen főleg András és Tóni, a jó értelemben vett újoncok értékelték ki a csapatot, majd Vitus elmondta, hogy mit látott ezen a bicikllitúrán negatívnak és mi volt a pozitív.

Amikor lefekvésre került sor, kiderült, hogy a sátrak szinte nem is kellenek, ugyanis a lányok a házban alszanak, néhányan pedig felférünk a szénapadlásra is. Vitus, amikor felkelt azt mondta, hogy már régóta várta, hogy a szabad ég alatt, kényelmesen aludjon. 

A felkelés nem is volt olyan kaotikus, reggel sikerült időben felkelni. Talán ennyi elég is lesz egy bejegyzésbe, hiszen ez már egy következő nap, ami még nem járt le. Elindultunk Szovátra, ahol az előzetes hírek szerint nagy lakoma fog várni. Képeket azért nem tudtunk feltölteni, mert a szálláshelyeken nem volt jel, azaz fák tetejében kellett keresni, ha beszélni szerettünk volna valakivel. De ha hazamegyünk és újra szélessávú internet közelébe kerülünk, akkor sok-sok képet fogunk feltölteni.

Isti és Gábor

Idén minden fordítva történik

Tavaly a túra első részét kezdtük azzal, hogy miután letekertünk néhány kilométert, megálltunk Szovátán 3 napot pihenni. Idén pont fordítva történt, miután hegyen-völgyen keresztül kínoztuk magunkat, megerőltettük az összes izmunkat, és letekertünk 600 kilométert, megálltunk Szovátán pihenni.

Amíg a banda pedálozó része megérkezett Szovátára, addig Gábor és Bubi nekiálltak a sátrakat felhúzni. Többé-kevésbé sikerült, ugyanis az udvar elég köves és szűk, emiatt nehézkesen ment a sátorhúzás. Este 8 óra körül, zuhogó esőben megérkeztek a biciklisek is. A csomagok már ki voltak pakolva, közben pedig Mesi és Rózsika néni jóvoltából meleg tea várta az elázott bicikliseket. Vitus ötször végigordította a nap parancsát: MINDENKI MENJEN ÁTOLTÖZNI! MINDENKI VEGYEN MAGÁRA SZÁRAZ RUHÁT!

Miután mindenkire száraz ruhát kapott magára (Istinek nem volt, ezért egy ideig egy törülközőben szaladgált fel-alá a sátortáborban, amíg Gábor meg nem dobta egy nadrággal), jólesően kortyolgatták a meleg teát.

Ekkor Vitus, Mesi, kicsi Farkas, Bubi és Gábor (én, de nem Csuri) elhagyta a tábort, mindenki különböző okok miatt (másnap estére visszatért Vitus, Mesi, kicsi Farkas és Gábor, Bubi távoli vidékre távozott, miután a rendőrség (bár nem érdemelte meg) megadta az új személyi igazolványát). Mivel az esőzés és a kemény tekerés miatt mindenki kifáradt, az esti kiruccanás nem tartott sokáig, 11 órakor már mindenki húzta a csendest (egyesek nem is olyan csendesen horkoltak, András szerint: „hogy lehet így horkolni?”).  Aznap este mindenki megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy másnap nem kell hajnalban kelni, sőt mindeni addig alhat, ameddig akar.

Másnap már új napra ébredtek a táborozók. Gábor, aki még Kolozsváron volt (a Kétágú parókiáján lopta a napot) meglepve tapasztalta, hogy 10 órakor már fel voltak kelve a táborlakók, ugyanis azt hitte (Vitussal egyetemben), hogy mindenki 12 óráig fog aludni.

Hétfő reggel csend és nyugalom töltötte be a tábort. Kivéve ha: nem lett volna motorzúgás, emberzaj, gyerekordibálás és Rózsika néni, aki nagyon ideges volt, mert a kocsik honfoglalást hajtottak végre a parkolóban.  A reggeli is kaotikus volt, mindenki azt evett, amit kapott: szendvics, kürtőskalács, főtt kukorica, fagyi és kakaós kávé (=kávé, tej, kakaó).

Reggeli után egyéni program volt a terítéken. Egyesek visszafeküdtek, mások pedig a városban sétáltak, Jenei szerint „teraszoztak”. Ez a nap nagyon hamar eltelt, senki nem csinált semmit. Estefelé visszajöttek a csellengők. Mesi rögtön tovább is ment Csíkba, Bubi nem jött vissza, Gábor és Vitus viszont maradt.

Szovátát úgy tudnám jellemezni, hogy szovátás. Egyszerűen szovátás. Lazaság és lazulás jellemezte minden napunkat, amit Szovátán töltöttünk. Fagyi, süti, főtt kukorica és egyéb, fürdés, kaja, és gyertyafénynél áhítat. Ez volt talán a leghangulatosabb része a szovátai napoknak. Nem szándékos volt, egyszerűen úgy adódott, hogy elfogyott a tűzifa, és gyertyát gyújtottunk. Másnap reggel pedig továbbindultunk. De erről szóljon egy következő bejegyzés.

Gábor és Csuri

Út az Ígéret Földje felé - 8. napi beszámoló

Tegnap legkönnyebbnek ígérkező napunkra virradtunk, tudván, hogy buszokkal szállítanak minket át Csíkszeredából Székelykeresztúrra. Ez lehetett az oka annak, hogy az eddigiekhez képest rekord idő alatt zajlott a reggeli készülődés, csomagolás stb. Igaz, hogy az is sokat számított, hogy a lányok már előző este elkészítették a szendvicseket az útra. A buszos akcióval megspóroltunk 80 kilométert a napi adagból, így már mindössze 50 kilométer maradt hátra. 11 óra körül már javában fentük a fogunkat az immár törzshellyé vált keresztúri Bonfini Ristorante étlapjában feltüntetett ínyencségekre – pizzára, palacsintára. Egy jó nagy limonádézás után kényelmesen elfogyasztottuk a kaját, majd valamikor 2 óra körül elindultunk Szováta felé. Már az elején rájöttük, hogy közel sem lesz olyan könnyű az út, mint azt gondoltuk – mindenki rettentően fáradt és nyűgös volt, már csak nyolcan tekertünk a tizenegyből. Bubi már Keresztúron bejelentette a sajnálatos hírt, hogy családi okok miatt haza kell utazzon, és amúgy is nagyon ki volt fáradva. Gábornak sajnos továbbra sem javult a térde, így ő is autóban utazott, Erikával és Bubival együtt.

Az út maga sem volt éppen rózsás, eléggé hepehupás vidék volt, és sajnos egy idő után már az út minősége sem segített. Igazi türelem-játék volt egymással szemben, de mindenki jelesre telkjesített, még Vitus is az átlagnál megértőbb volt. Kihasználva a rossz és alig használt, Isten háta mögötti utakat, az amúgy jogsival nem rendelkező Vitus is beült a volán mögé, majd egy óvatlan pillantaban előre szólt Tóninak adóvevőn, hogy nézzen szét, nem-e lát valahol rendőrt, nehogy rosszkor rossz helyen haladjon el. Errefel Etédre érkezvén pont a rendőrség előtt érezte úgy, hogy ideje megállni...

Sok nyűg és idegesség után végre kiértünk a makfalvi letérőhöz, ahol még egy utolsót pihentünk a hátralévő 14 kilométer előtt, és azért imádkoztunk, hogy az időközben cseperegni kezdő eső elkerüljön minket. Úgy tűnt, hogy imádságunk meghallgattatott, így gyorsan útra is keltünk. A jó idő pontosan 2 percet tartott, amikor megláttunk magunk előtt egy hatalmas eső-függönyt. Menjünk? Ne menjünk? Hát belementünk. Már arra sem volt időnk, hogy előkapjuk az esőköpenyeket, mert pillanatok alatt a bugyink is vizes volt. Az amúgy is tetőfokára hágott idegességet ez már a végtelenségig feszítette, és amikor már szél is társult az eső mellé, úgy éreztük, soha nem ér véget ez az utolsó száz méter. Célba érve alig volt időnk megszabadulni a már mindenki által utált bicikliktől, Vitus máris osztotta a parancsot, hogy azonnal mindenki vedelje le magáról a csurom vizes ruhákat, és öltözzön szárazba. Hál’Istennek Mesi, Erika, Gábor és Bubi már rég megérkeztek, és kicsomagolt autóval, felhúzott sátrakkal és forró teával vártak minket. Lassan mindenki megnyugodott, tudván, hogy három napig pihenhetünk.

Hamarosan elbúcsúztunk Vituséktól, Gábortól és főleg Bubitól, aki minden valószínűség szerint már nem tér vissza, valamint Kicsi Farkastól is, aki arra az esetre kísérte őket Kolozsvárra, ha Mesi esetleg nem tudna visszajönni.

A macskák hiányában az egerek egyből megszállták a első sörkertet. Természetesen a cél az a bibliaóra szabadabb keretek közti megtartása volt... Azon kívül túl nagy pusztítást nem végeztünk, hisz mindenki teljesen ki volt merülve. Amilyen rekord idő alatt elkészültünk reggel, ugyanolyan rekord időben – 11 körül – nyugovóra is tértünk.

Zoli és András

Minden út a Bonfinihez vezet

Sajnos az istentiszteletre nem értünk le idejében, mert 11-kor érkeztünk a városba. :( Egyébként tavaly ugyancsak vasárnap voltunk itt. Ami új, és jó, az a felújított aszfaltút.

Megvolt a nagy kajálás a híres Bonfiniben, Székelykeresztúron. A pizza legendás, palacsinta hihetetlenül jó, limonádé, pirítós szendvics.... hjaaaaaaj! Szeretjük itt és mindenkinek ajnljuk!
Indulunk Szovátára, habár dörög. Reméljük nem ázunk meg.

Igazságok

András nincs is annyira lebarnulva, miután tusol.
Sanyi titkos erőforrása a szénsavas üdítő, a szukk. Olyan lesz tőle, mint a rakéta.
Gábornak nem is fáj a lába. Utálja a biciklizést és szereti ha a fásli láttán sajnálják a nők.
Tóni nem is ember, hanem robot. Nem szokott enni, de amikor olajazza a bicikliláncot, feltűnően sok olaj fogy el.
Bubi egy optikai csalódás, holmi szemfényvesztés és SOHA életében nem horkolt.
Mr. Lee Ienei ZoLi akkor is tud aludni, amikor nyitva van a szeme, vagy biciklizik.
Erika igazából nem is ért a főzéshez. Kolozsvárról szállítja titkos beépített ügynöke, Fedővics Kenő Mártás, a napi „újpátés" szendvicsadagot és az egyéb ebédféléket.
Eszter nem is létezik. Mindenkinek a képzeletbeli barátja és senki
sem mer róla beszélni a többiek előtt, mert szégyellik bevallani.
Vitus nem tudja összeadni a kilométereket, ezért mindig 30-at mond. Mindig! És utálja a kávét.
Csuri karaokézik a walki-talkiba és hason ereszkedik a leejtőkön. Lopott biciklivel.
Mesi éjszaka kilopózik a legközelebbi korcsmába és elkártyázza a közös pénzt. Brassóban viszont nyert és abból fizettük a pónik javítását.
Atti minden letérőnél lelkiismeretesen jelez és lámpázik a néniknek. Jaj, ez tényleg igaz!
Tekla egy érzékeny repülő lény. Érzékeny, mert el tudja aludni a fogát, repülő, mert soha nem érjük utol, s lény, mert érdekes pezsgőmalacokat eszik reggelire.
Isti némán csodálja a tájat. Igazából költő és magába szippantja az ihletet a következő mesterműhöz.

Sent from my sexy iPhone :D

Róbert tömi meg a legjobban a buszt

A minibusz megpakolása a legnehezebb, minden el kell férjen, csomagoktól, a kajáig, pótbicikliktől fáradt biciklikig minden-minden. Ez már művészet és Bubi a legprofibb benne!
Most indulunk Szováta felé. Mesi édesapja jóvoltából két busz átvisz Székelykeresztúrra, odáig kb 80 km van. Azert nem tekerünk, mert az utóbbi napok nagyon kimerítettek. Tegnap például Tóni mérője szerint 100 km-t és 56 métert tettünk meg :D. A másik ok az, hogy a keresztúri híres Bonfiniben szeretnénk valami fincsit enni. Ez kötelező! Utána gurulunk Szovátára, biciklivel kb 50 km-t és jónéhány métert :D Tavaly is ezen az útvonalon haladtunk, csak a másik irányba. Akkor fedeztük fel a Bonfinit.
Jelzünk a Bonfiniből!

Eszter

Megérkeztünk Csíkba

A változatosság kedvéért ma is később indultunk el, mint ahogy előre elterveztük. Fél 8-kor keltünk, azután ásítozás, mosakodás, sátor lehúzás, kajálás, és a fájdalmak enyhítése következett: izmok lazítása különféle kenőcsökkel, égési sérülések kezelése. 12-kor sikerült elindulnunk, de ez előtt még készítettünk egy csoportképet a kommandói templom előtt, az ottani lelkésszel, Pop Leventével, es "Szumoval".

Végre sikerült elindulnunk, a várva várt 15 kilométeres ereszkedőn, amit tegnap olyan nehezen tudtunk megmászni. Amit tegnap 1-2 óra alatt másztunk meg, lefele 20-30 perc alatt tettük meg. A köves, földes úton vigyáznunk kellett a feljövő autókra, mert ők nem tették meg ezt velünk. Leérve kicsit le is voltunk törve, hogy máris leértünk, mindenkinek kedve lett volna még egy kicsit ereszkedni. A megállónál észrevettük, hogy mindenünket vastag porréteg fedi. Az úton lefele Bubi elcsúszott egy éles kanyarban. Szerencsére nem történt nagyobb sérülés, egy-két horzsoláson kívül az alacsonyabb sebesség miatt, viszont a biciklijének annál nagyobb baja lett, mint a gazdájának, ezért kénytelen volt beszállni a mikrobuszba. Emiatt ezredes váltás történt, de nem szeretném elárulni kilétét, szerénységem miatt :))

Egy 7 kilométer hosszú macskaköves út után, ami kirázta belőlünk az utolsó energiánkat is, beérkeztünk Kézdivásárhelyre. Itt mindenki hedonista módon elkényeztette magát sok finomsággal, amit az ottani üzletből vásároltunk. Tovább indulva egyre melegebb lett. Talán a biciklitúra alatt a mai nap volt a legmelegebb, a hőmérőink 40 fokokat mértek. Emiatt nagyon sokan szálltak be az autókba, talán ez volt a csúcs: 4 biciklista. Ők drukkoltak a klímával felszerelt kocsikban a hőségben kinn maradt, izzadságukban búvárkodó keménylegényeknek es lányoknak(Tekla).

Ma megérkeztünk Csíkszeredába. A régi parókiára húztunk be a biciklikkel, itt is alszunk, majd reggel 9-kor indulunk tovább, ekkor 2 kisbusz átvisz bennünket Székelykeresztúrra.
 Várjuk a holnapi napot, amikor megérkezünk Szovátára, ahol 3 nap alatt kipihenjük a fáradalmainkat, a Medve tóban lubickolva.

Toni