2009. június 9., kedd

Túrázni fogunk!!!

Mivel semmi aktivitás nincs a blogon, úgy gondoltam, hogy írok egy kicsit arról, hogy a nyáron igenis biciklitúrázni fogunk, inkluzíve én is. Tehát július 27-től augusztus 9-10-ig tekerni fogunk Erdélyben. Na de nem úgy megy az ám, hogy majd egyszercsak felülünk, és majdnem 500 kilométert letekerünk, hanem előtte lesz néhány bemelegítőtúra. Kisebb kiruccanások egy-egy hétvégén. Készülni kell, mert az a napi 50-60 km nem piskóta. És bírni kell majd. Ezért ajánlom mindenkinek, hogy szép lassan szerelgesse a biciklijét, vagy ha saját maga nem tudja, gyűjtsön össze annyi pénzt, hogy a javíttatást ki tudja fizetni. Én már készülődöm, nekikezdtem biciklizni. Amúgy fontos lesz a sisak, és a szemüveg is, anélkül nem szabad elindulni. Hajrá kétágú.

Gábor

2009. június 1., hétfő

Egy kis beszámoló a legendás biciklitúráról

Hosszú - nevezhetnénk akár végtelennek is - szóval hosszú tanácskozás után még mindig nem tudtuk hogy milyen útvonalon is menjünk. Az időpont reggel hét óra harminc perc, helyszín a Kétágú parókiája előtt. Állapot, leírhatatlanul álmos, kicsit álmosságtól másnapos, de mindenki jól érzi magát, fel van turbózva az egy napos biciklitúra előélményének turbó érzésétől. Szóval vidám, gyanútlan mosolyok. Valamikor nyolckor kiderül, hogy a 11 személyből csak hat jött el, egyesek nem vállalták a megmérettetést (női megérzéseknek is lehetne titulálni), de haton, mint a gonoszok reggel nekivágunk a városnak. El a Studházig, onnan fel a republicin, majd a Marinescun már toljuk a bicikliket. A Marinescu tetejére kijutva folytatjuk az utat a Recuperare kórház fele, majd a Tordai út felé vesszük az irányt. No nem, a nőhiány nem játszott szerepet. Csak őppen arra vezetett az út. A Tordai út elején mr átkozzuk magunkat, hogy miért kerültünk ekkorát, ekkor Lupus (közönséges nevén Farkas István) Csúri rosszul lesz. Elmagyarázza, hogy csak egy kis colat ivott a reggel, ezért van rosszul. Át a kerítésen, es valami folyékony hagyja el a torkát. Már nagyon közel van a visszaforduláshoz, amikor beajánljuk a Bosch szervízbe. A körülmények nagyon jók, a szervíz minőségi. Csúri bemegy. És benn marad. Elmondása szerint elöl-hátul kijött minden. - Jót tett a budi légköre neki - (szerkesztői megjegyzés) Továbbiakban is elmondása szerint büszén jött kifele, nagyon megkönnyebbült mosoly fakadt orcáján, és a kapus megkérdezte tőle, hogy "sunteti cu bicicleta?" Erre Csúri válasza: "Da, e a treia zi". A kielégült mosoly persze továbbra is aktuális, Csúri jön kifele. Erre Eszter: Biztos szart... Szartál? Jön a fergeteges ordítás, és elölről a mese. Újból nekiindulunk. A Tordai út persze nehéz, sok amegállás, e egy óra alatt sikerül kiérni. Mindenki bírja, de amikor megállunk a letérő után, valahol Kolozsvár és Ciurila között megeszünk három csokit, és megiszunk egy csomó vizet. Különben a biciklitúra mottója is ez lehetett volna, ha előre kitaláljuk. "Víz és csoki". Megyünk tovább átkozzuk a hegyeket, és közben Teklát faggatjuk, hogy még sok domb van, amit meg kell mászni? Tekla csak sunyin hallgat, néha megszólal, hogy még két kanyar, és akkor lefele megyünk. Végre elérünk egy nagy hegységhez, Mt. Faget, írja a térképen. A tetején persze nagy pihenő, a földút, és a fa árnyékában mindenki csokit, és puffasztott rizset eszik, valamint vizet iszik literszámra. Egy óra szünet után megint elindulunk, mostmár lefele, Kocsog Frankyvel Tour de France-ot tartunk, én általában elől, ő utánam, kb 50km/h sebességgel, vettük a kanyarokat, és elszívtunk két békepipát, amíg a többik megérkeztek. Persze egy adott kanyarban mind a ketten arra ébredtünk, hogy túl gyorsan megyünk és kicsúcszunk a kanyarban. Olyan homokos volt az út, mint a tengeren, hát az út mellett kb. fél méterrel landoltunk. Persze gyorsan visszatértünk, és a Micesti-i tó mellett pihentünk és vártuk a többieket. Na, ezután jött a dolog érdekes része. Olyan úton mentünk, ahol még a madár se jár, friss füldút, fekkete, mint a korom, és nagyon friss traktornyomokkal ellátva. A biciklik kontrollálhatatlanul a saját útvonalukon mentek. Majd végre kiértünk a normálisabb füldútra is. Mire kiértünk az aszfaltos útra láttunk autópályát félkész állapotban, kutyákat egész állapotban - itt csak magunkat féltettük a félkész állapottól, de sikeresen menekültünk - és végül mikor az utolsó domb után kiértünk az aszfaltra csendesen átkoztuk a hátunk mögött levő utat, de csendben megköszöntük a fennvalónak, hogy épségben megérkeztünk. És itt kezdődött a keresgélés. Túri hasadék... sehogyse találtuk, és Tekla nem bízva a helybéliek tudásában, azt mondta, miután már egy jó darab utat megtettünk, hogy nem jó fele megyünk. Később kiderült, hogy mégis, de visszafordultunk, és végül nagy nehezen elértünk a Tordai hasadékhoz, ahol egy bácsi nagyon csúnyán vicsorított ránk, hogy fizessünk, vagy menjünk. Hát erre a válasz, cinci beri, mert megláttuk a kocsmát. Végül csak négy lett, de egy óra alatt alig sikerült meginni. Fogjuk rá a fáradtságra. Ekkor már biztosak voltunk benne, hogy nem megyünk haza, hanem célegyenesen Jára völgye felé vesszük utunkat, ahol luxuskörülmények között alszunk. Ez a tudat hajtott és motivált bennünket annira, hogy képesek voltunk a bicikliket kilométereken át tolni. Csúri, Eszter, meg jómagam Gábor kicsit lassabban mentünk, én szolidaritásból, löktem a bicikliket, közben vizet pótoltunk, és Eszterrel veszekedtem, mert a fáradtság miatt rossz passzban volt. Utána jött egy nagy lejtő, ott megálltunk, a többiek szerencsére bavrtak, majd még egy őrült végta, és kiértünk a letérőhöt. Az utolsó hét kilométert két óra alatt tettük meg, mindenki ki volt fáradva, én közben kaptam egy, az enyémnél négy kilóval nehezebb biciklit, a Csúrié nagyon rejtélyes körülmények között négy kilóval könnyebb lett. Az egyik faluban Isti felkiáltott, hogy látja a házat (utóbb kiderült, hogy nagy látnok ez az Isti), és még egy kanyar, ötszát méter. Végül ötszáz méter után még mindig nem láttuk a házat, de két kilométer után megtaláltuk. Kár, hogy nem volt fényképező, nagyon le kellett volna kapni, hogy hogyan dől ki mindenki, hogyan dőlnek el a biciklik, hogyan repülnek a táskák szanaszét. Nelu bácsi kmondottan jól szórakozott rajtunk. És akkor jött a vacsora, előtte persze egy isteni zuhanyzás. És utána alvás. Azt mondták, hogy horkolásban viszem a prímet, mindenki másnak hallotta, Tekla autóindításnak, Isti fűrészelésnek hallotta. Reggel úgy ébredtem, hogy a lábam véres volt, még mindig nem tudni miért, de a seb még meg van. Másnap reggel nagy henezen felkeltünk és egy isteni reggeli után visszaindultunk, Szentlászló felé. Hát nem is volt olyan nehéz, mint ahogy elgondoltuk, de volt mit mászni. Persze megálltunk szilvázni, aminek meg is volt a következménye. De hazafelé, Szentlászlótól már rekordot döntöttünk. Egy óra alatt itthon voltunk fenn a Monostoron. Harminc km/h átlaggal jöttünk mint az állatok. Közben Csúri elütött egy szemetest, meg egy kocsit, de ezt már csak ő tudja elmesélni, sajnos nem láttam. Hazaérve kajával vártak bennünket, meg innivalóval, hálás köszönet Kati néninek. És hazaértünk. A többi már csak itthon történt. Történelmet írtunk, legendát, mely most már írott formában is olvasható. Éljenek a kocsogok, az a hat, aki két nap alatt 120 kilométert tekert.